Megragadható-e a kultúratudományok módszertana?
Beszámoló 2017. 12. 15.
A 2017-es év utolsó kutatócsoporti szemináriuma elsősorban a címben szereplő provokatív kérdés köré szerveződött. Meghívott beszélgetőpartnerünk, Szentpéteri Márton, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója, a témához a design-kultúra nyújtotta tapasztalatokkal járult hozzá. A vitaindítót Strausz László tartotta. (Jelen voltak még: Dánél Mónika, Hlavacska András, Győri Zsolt, Jablonczay Tímea, Király Hajnal, Varga Balázs, Vidosa Eszter, Vincze Teréz.) A szeminárium célja nem az volt, hogy deklaratív módon megválaszolja a találkozó alapkérdését, vagy hogy programszerűen megfogalmazza kutatócsoportunk hozzáállását; sokkal inkább, hogy a résztvevők általában eltérő kiindulópontjainak megismerésével a maga sokszínűségében közelítsünk a kérdéskörhöz. Éppen ezért az alábbiakban is ennek megfelelően tekintjük át az egymással sokszor ellentétes válaszokat, nézőpontokat.
A szeminárium alapkérdésére adható válaszok egyike – kultúratudománnyal foglalkozó szakemberek számára talán a legpesszimistább –, hogy a kultúratudomány – mint általában a bölcsésztudományok – nem a bizonyíthatóság, mint inkább a meggyőzés tudománya: ebből következően, nem rendelkezik szigorúan vett módszertannal, csak retorikával. Ennek az érvelésnek a hátterében az a vélekedés fedezhető fel, amely a tudományosságot a megismételhető kísérletezés kritériumához köti: kétségtelen, hogy a kultúratudományos kutatások jó része ennek a feltételnek nem tesz eleget. Ez azonban nem feltétlenül kell, hogy a kultúratudomány leminősítéséhez vezessen, már csak azért sem, mert az elmúlt szűk tíz év tudományelméletben egyre divatosabb az az irányvonal, amely amellett érvel, hogy a természettudományok sem teljesen egzaktak, az interpretatív készség ezeken a tudományterületeken is egyre nélkülözhetetlenebb (a kérdést érintő irodalomból álljon itt példának egy: Claus Pias 2011-es On the Epistemology of Computer Simulation című 2011-es írása: http://genealogy-of-media-thinking.net/wp-content/uploads/2013/06/CP0003.pdf).
A fent említett válasz rögtön két további kérdést is felvet. Egyrészt a retorika megítélésének, másrészt a kultúratudományi munkák eltérő egzaktsági fokának a problémáját. Maradva az előbbinél: a retorikának a közfelfogásban (és ennek a közfelfogásnak a hatásától a tudományos diskurzusok sem mentesek) létezik egy pejoratív értelme, amely a retorikát a meggyőzés helyett a manipuláció tudományának tekinti. Innen pedig már csak egy lépés, hogy minden retorikával kapcsolatos tudományt gyanúval kezeljünk. A humántudományok a felmerülő „vádak” elől legegyszerűbben úgy térhetnek ki, hogy látványosan eltávolodnak a retorikától: hogy a hazai bölcsésztudományos oktatásban ez nem ritkán meg is történik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a retorikai témájú valamint a tudományos érvelés elsajátításának szentelt tárgyak alacsony száma. Ennél a magatartásnál talán gyümölcsözőbb lenne jobban magunkévá tenni azt a főleg angolszász modellt, amelyben az említett tárgyakra jóval nagyobb hangsúly kerül.
Áttérve a kultúratudományi munkák eltérő egzaktsági fokának problémájára, elsőként azt a felosztást kell érintenünk, amely ezeket a munkákat egy empirikus és egy interpretatív címkével ellátott halmazba sorolja be. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb kutatás e két végpont között helyezkedik el; az is nyilvánvaló, hogy az inkább empirikus alapokkal rendelkező kutatásoknál jobban számon kérhető a bizonyíthatóság. (Az irodalomtudományból kölcsönözve példát, egy huszadik századi regény korabeli recepciójának ideológiai megítélésénél a kvalitatív szempontok mellett kvantitatívak is felmerülnek, például, hogy állításait megfelelő mennyiségű korabeli recenzió áttekintésére alapozza-e a tanulmány írója.) Az a kérdés azonban nyitott maradt, hogy az inkább interpretatív kutatások érvényességét milyen kritériumok alapján ítéljük meg.
Az eddigiekben jórészt olyan perspektívákat láthattunk, amelyek bizonyos fokig kétségbe vonják, hogy a kultúratudomány rendelkezik saját módszertannal. A másik oldalon értelemszerűen egy határozottan affirmatív válasznak kéne állnia a kultúratudományok módszertaniságát hangoztatva, azonban ennél árnyaltabb a helyzet. Itt ugyanis a szeminárium alapkérdésének egy másik verziója jelent komoly kihívást: „Létezik-e egyáltalán a kultúratudományoknak saját módszertana?” Ha ugyanis csupán más tudományterületekről (irodalomtudomány, filmtudomány, szociológiai, antropológiai stb.) kölcsönvett módszerekről beszélhetünk, akkor egyrészt felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán kultúratudomány, és ha igen, hol húzódnak a határai; másrészt, hogy a különböző módszertannal dolgozó kultúratudományi kutatásokat milyen kritériumok alapján hasonlítjuk össze? Az első kérdés azért is fontos, mert az az attitűd tükröződik benne, amely szerint a tudományokat a módszertanuk, az elméletük, a vizsgálati szempontjaik határoznak meg, nem pedig a vizsgált jelenségek. Ami rögtön továbbvezet az alkalmazott elmélet és a vizsgált tárgy viszonyának, alá-fölérendelésének a témájához: az elmélethez keresünk-e példákat, műveket, vagy egy műnél, művek csoportjánál tapasztalt jelenség elemzéséhez próbáljuk megtalálni a legmegfelelőbb módszert.
Mivel a szeminárium résztvevői számára többségében a második megoldás volt szimpatikus, a találkozó utolsó vitapontjaként a választott alkotás esztétikumát érintettük. Az inkább irodalom- és filmtudományi beállítottságú csoporttagok között vita tárgyát képezte, hogy ha egy társadalmi jelenséget esztétikai szempontból megkérdőjelezhető minőségű műben fedezik fel, érdemes-e felhasználni azt a kutatásban, vagy tudatosan inkább olyan alkotások érdemes koncentrálni, amelyeknek összetettsége hosszútávon sem merül ki pusztán az ideológiai, társadalmi jelenség kérdéskörének taglalásában, hanem adott esetben széttartó értelmezéseket is lehetővé tesz.
Lényeges pontként még szó esett a más nyelveken, más kultúrák irányába történő közvetítő írásmódok problémájáról, hogy éppen a kultúratudományi szempontokat érvényesítő írások kívánják meg a tágabb társadalmi kontextusok idegen nyelven történő ismertetését, egyébként éppen az elemzés társadalmi szempontja válik kevésbé hatásossá. (Többek között Fliegauf Benedek Csak a szél 2012-es filmjének egy angol nyelvű értelmezéséhez kapcsolódó lektori kérdések tették evidenssé ezt a problémát.)
Ha az irodalom- és filmtudomány felől a kultúratudományi módszertanokról azt gondoltuk, hogy nem mindig a világos körülhatároltságukkal hívják fel a figyelmet, akkor mostantól elég a design körüli áramlásokra gondolni, ahhoz hogy az előbbi két terület kultúratudományi fordulata többé-kevésbé átláthatónak mutatkozzon.
Hlavacska András